Mikor kiderült a Marvel Legendák első (megjelenésnek is zöld utat kapott címe) nem örültem. Azt láttam, hogy na… megint Pókember, akit bármennyire is imádok, már megint elbitorol egy helyet egy új antológia-sorozatban. A kiadó hiába kommunikálta azt, hogy ez a rosszfiúkról fog szólni, ők fogják ellopni a showt- én nem hittem neki. Aztán mikor kinyitottam és láttam, hogy ilyen nevesincs-B listás gazok, mint az Ufók meg Kereszttűz és csapata randalíroznak benne feltette a koronát a képregénnyel szembeni előítéleteim rakására.

Aztán elkezdtem olvasni… és imádtam! Pókember a kellő mértékben statisztálja végig a minisorozatot, a hangsúly tényleg nem rajta van. Egy jól megírt kis történet a bosszú és megváltáskeresés témakörében. Ősi toposz, de nagytöbbségben működik. Nincsenek túlírva a karakterek, de mindkét oldalban – ha nem is egyénileg- le van fektetve az a kis plusz, ami olvasmányossá teszi a történetet, és talán, ami a legfontosabb súlyuk van az általuk jelentett fenyegetésnek és a szuperbűnöző jelzőnek, helye van a háttérben húzódó félelemnek, hogy a Raft tömeges kitörése után tömegesen mászkálnak New Yorkban ezek az elemek.

Ezt az Új Bosszú Angyalai első történetének nem sikerült eladni, az Őrszem sztori első füzetje Roncsolóval valahol el is bagatelizálta, az utána lévők meg átléptek rajta, hogy új történetszálakkal foglalkozzanak. Persze lehet azt mondani, hogy miképp is lehet összehasonlítani egy elmekontrollos bandát egy puszta izomagyú képességeivel. De szerintem ez nem a képességek kérdése, hanem a kiállásé. Képességek nélkül nem szuperbűnöző a szuperbűnöző, de ha az író nem tudja elhitetni, hogy ezt a karakter is elhiszi magáról, akkor már oda a feszültség. Lásd másik példaként Elektrót, akinek azért képességeiből adódóan elég széles a palettája, mégis majd minden alkalommal sikerül csak rinyagép pofonláda lenni. Én azt vallom, hogy egy hős csak annyira tud jó lenni, amennyire felér hozzá az ellenségeinek galériája, és sajnos nagyon sok nagyobb potenciált rejtő szereplő sikkad el és válik a többszáz számukat taposó képregénysorozatok oldalain jobberré, csinálnak valamit-valamiért, arra jár a hős keresztülhúzza a számításaikat és lecsapja őket (vagy, ha nem azonnal, akkor a 2.-3, menetben). És teljesen mindegy, hogy az most egy bankrablás vagy egy város-világpusztító terv, kiveszett belőlük a fenyegetés. A hős nem halhat meg, tény. Hozzájuk viszonyítva több tucat pofonváltás után már nehéz ( ha nem lehetetlen) a gonosztevő karaktereket pár kivételtől felvezetni, hogy súlyuk legyen. Hol lehet akkor talán megfogni ezt, a saját szálaik beemelésével, még ha a 22 oldalas formátum kevés is erre, igaz más hatásmechanizmusokkal erre most jelenleg csak játékok világa és a mozivászon képes.

 Visszakanyarodva a képregényhez, kaptunk pár olyan szupergonosztevőt, akik ismét felkerültek a térképre (meg valószínűleg le is róla) de soha rosszabb 10 perc hírnevet nekik. Ráadásul kapott egy életszerű lezárást, ami újabb piros pont.

Verdikt: remek olvasmány, remek választás, köszönöm, hogy megismerhettem!